Döbrentey Ildikó
A NÉGYLÁBÚ BANYA MESÉJE
Hol volt, hol nem volt, egy szép nyári napon Viola és a nagypapája, Papó, megfogták egymás kezét, és elindultak a sűrű, sötét erdőbe. Azt hallották, hogy valahol a fák közt él a négylábú banya, akinek minden cipője más színű. Elhatározták, hogy megkeresik a házát. Ahogy mentek, mendegéltek, minden lépésnél sűrűbb és sötétebb lett a rengeteg.
Egyszer csak mit hallanak? Valaki kotor, motoz, szöszmötöl a bokorban! Hű, ki az, csak nem a banya? Viola megszorította Papó kezét. Az a valaki meg csak ráncigálta, cibálta, cincálta a bokor alatti avart. Közben hangosan cincogott:
- Citronella, citronella, cipő, cipó, cintányér! Elmegyek a bicskámér!
– Hé, te bicskás cintányér! Gyere elő, ha kedves az életed! – szólította meg Papó harciasan.
– Máris megyek, ne féljetek! Addig tereferéljetek! – válaszolta vígan a hang, s a bokor alól előcikázott egy cingár egérke. – Itt vagyok, ragyogok, Jenci vagyok, cincogok!
– Hát te mit cikornyázol? – akarta volna kérdezni Papó, ám az egérke belevágott a szavába:
– Jaj de jó, hogy jöttök! Ugye van kedvetek beszélgetni, társalogni, diskurálni, traccsolni velem? Nincs egy cinkos cimborám, akivel dumcsizzak, fecsegjek, szót váltsak, hová mentek? – hadarta egy szuszra.
– A négylábú banya házát keressük, úgy hallottuk, itt találjuk, ebben az erdőben! Gyere te is, keresd velünk! – javasolta Papó, és Viola rábólintott.
– Megyek, megyek, máris megyek, citromcikkelyt eszegetek! – táncikált közéjük citromcikkelytől fintorogva Jenci egérke. – Már úgyis régen akarok kérni egy cinkos cimborát attól a címeres banyuskától! És út közben cincogunk, társalgunk, diskurálunk, traccsolunk, igaz? Dumcsizunk, fecsegünk, szót váltunk, pletykálunk, jaj, mi az? – mert az úton abban a pillanatban átvillant valami, közben azt lehetett hallani: placcs, placcs, aztán meglebbent egy lapulevél, és végül csend lett.
– Ki placcsant? Ugye nem a banya? – nézett Papóra reménykedve Viola.
– Hé, te villanós-placcsanós, tudjuk, hogy ott lapulsz a lapulevél alatt! Ki vagy te? – kérdezte Papó, egy kicsit emelt hangon.
Megmoccant a lapulevél, de nem jött ki alóla senki. Papó megemelte a laput, erre előugrott egy ijedős béka. Rémülten rájuk nézett, és rekedten azt suttogta:
– Béka vagyok, a lencse!… Vagy inkább, akarom mondani: Lencse vagyok, a béka! Hová mentek?
- Citronella, citronella, cipő, cipó, cintányér! Elmegyek a bicskámér! A négylábú banyát keressük, talán ad nekem egy cinkos cimborát! Ugorj ide, keresd te is velünk!
– Jó, én meg kérek tőle bátorságos tigrist!… Vagy inkább, akarom mondani: tigrises bátorságot!
– És út közben cincogunk, társalgunk, diskurálunk, traccsolunk, igaz? Dumcsizunk, fecsegünk, szót váltunk, pletykálunk, jaj, mi az?
Hirtelen még Jenci egérke is elhallgatott, mert a fák között, a messzeségben feltűnt egy apró házikó.
– Psszt! – intett Papó. – Az a banya háza! Most óvatosan becserkésszük!
Csöndesen odasurrantak, odacikáztak, odaplaccsantak. Édes süteményillat fogadta őket. Az ajtóban már várta őket valaki. Lencse, a béka remegve suttogta:
– Az banya, a négylábú!… Vagy inkább, mondani: az Négylábú, a banya!
Ő volt az, Négylábú. Egyik lábán piros cipő, a másik lábán kék cipő, a harmadik lábán zöld cipő, a negyedik lábán sárga cipő. De nicsak! Patyolat köténye zsebéből vaniliás porcukor hulldogált, a szeme nevetett, az ajka mosolygott. Őszintén örvendezett a vendégeknek.
– Miaszösz, miaszösz! – csapta össze két lisztes kezét. – Tudtam én, hogy csak eljössz! Engem mindenki elkerül, tőlem mindenki fél, pedig csak egy sürgő-forgó banyuska vagyok! Ó, mennyire örülök nektek! Egyik lábam itt, a másik ott! Térülök, fordulok, egy jó uzsonnát hozok!
– Kicsit olyan, mint Nammamó! – gondolta Viola.
– Mondtam én, hogy nem banya, de címeres, cipős banyuska! – cincogta Jenci egér.
Négylábú a négy lábán térült, fordult, s már vissza is érkezett. Egészen ellepték a süteményes tálak.
– Egyetek, kedveskéim! Van itt krémes… ez meg miaszösz… meggyes pite! Finom, édes! Karamell és habroló, mákos guba, dióstallér, tejsodó! Van itt puding… ez meg miaszösz… csoki torta! Épp az imént sütöttem! Van linzer, van málnás kocka, előttem és mögöttem! Tejszínhabos, gesztenyés, cseresznyés és epres, banános és szedres… ez meg miaszösz… mogyi fagyi! És a legjobb, nem vitás: a vaniliás! Finom ez mind, mint a mese, végre van, ki eltüntesse!
Viola és Papó, Jenci egérke és Lencse béka nem kérették magukat. Megdézsmáltak minden tálat, kiürítettek minden pudingos poharat. A végén bodzaszörppel, eperszörppel, mentaszörppel és ribiszkeszörppel koccintottak.
Négylábú elégedetten gyönyörködött bennük, aztán így szólt:
– Most én kérek valamit tőletek, kedveskéim! Van itt mögöttem a falban egy miaszösz… egy barátságos egérlyuk!
– Ne cécózzunk, az éppen jó lenne nekem! Ugye nincs cicád? – cicncogta Jenci egérke.
– Nincs nekem senkim, egyedül élek, mint az ujjam. Maradj itt, Jenci egérke, költözz be a lyukba és legyél a cinkos cimborám!
– Maradok, banyuska! És majd sokat cincogunk, társalgunk, diskurálunk, traccsolunk, dumcsizunk, fecsegünk…
– És sütünk, és sütünk, és sütünk! – fejezte be Négylábú. Bár kellene még nekünk egy őr, aki vigyáz ránk!
– Egy őr? – ismételte csalódottan Lencse béka. – De kár!… Vagy inkább, akarom mondani: De jó…
– Kedves Lencse béka! Adok neked egy bátorság papucsot! Aki ezt viseli, az nem fél senkitől-semmitől! – azzal Négylábú felhúzta a béka lábára a papucsot.
– Ó, már érzem is! – húzta ki magát Lencse béka. Nem félek!… Vagy inkább, akarom mondani: Bátor vagyok! Bátor vagyok! Itt fogok járkálni a ház előtt a papucsomban: placcs, placcs! És vigyázok rátok, míg ti traccsoltok: traccs, traccs! Így gondoltátok, cimborák?
– Így gondoltuk, cimbora! – vágta rá Jenci egérke és a banyuska.
Viola akkor megfogta Papó kezét. Elköszöntek a cimboráktól, és elindultak hazafelé. Már ismerték Négylábú banyuskát, ismerték cinkos cimboráját, Jenci egérkét, és ismerték Lencse békát, aki bátran vigyázott rájuk. Ahogy mentek, kézen fogva, úgy érezték, hogy egy kicsit egymást is jobban megismerték.
Így volt, nem így volt, égbőlpottyant mese volt!