MESETÁR

Író Cimborák + Miaszösz 2018 – A FAFARAGÓ MEDVEBOCS

Kiss Lehel

A FAFARAGÓ MEDVEBOCS

 

Egyszer volt, hol nem volt… – kezdhetném a mesét, ha csakugyan az volna. Ám hogy
mennyire nem az, bizonyítja a tény, hogy egy egészen normális erdő szerepel benne. Sőt, hogy
hol van az az erdő, azt is pontosan meg tudnám mondani; de hát a magamfajta ember mér’
beszéljen fölöslegesen, nem igaz? Ebben az erdőben semmiféle különleges nincs: sem égigérő
fák, sem kincset rejtő sziklabarlang, sem húsevő virág, sem paradicsommadár, mézecskalács
házikó, törpeember vagy valami efféle, mert ha volna, akkor csak mese volna az egész, amit
elmondok.
Reggeli után Fafa, a medvebocs minden nap elébújt az egészen normális barlangból, és
szapora, karikó léptekkel dolgára indult; bozontos apja rendszerint akkorákat ugrott utána, hogy
széles, barna háta ki-kivillant az egészen normális fák lombkoronái közül (de ezt csak a madarak
láthatták).
– Megállj, de rögvest! – ordított, hogy még a kövek is beleborzongtak – Itthon maradt a
hátikas!
Fafa tudta jól, hogy otthon maradt, hiszen ő maga hagyta otthon, nem más. Mégpedig
készakarva, mert esze ágában sem volt málnászni menni. Bozontos apjának eltökélt szándéka
volt embert – vagyis medvét – faragni szélhámos fiából, aki málnaszedés helyett, kaptárfosztás
helyett, juhnyuvasztás meg minden helyett, amire rá lehet mondani, hogy na, ez már valami,
fafaragásra adta a fejét, olymódon mégpedig, hogy bal mancsának karmait vésőnek, jobb öklét
pedig kalapácsnak használja. Azért is nevezik egy idő óta Fafának, mert fafaragó medvebocs lett
belőle szülei bánatára.
– Ki hallott még olyat, hogy fafaragó medvebocs?! – hüledezett a bozontos anyamedve,
de azért minden nap a legkülönb ínyencségekkel traktálta fiát.
Egyik este Fafa egy facsókával állított haza. Egészen élethű volt, azt mindenki elismerte
– na de minek? Máskor meg egy fatál faalmát hozott – az pedig már végképp minekebb! De
azért volt egy-egy maroknyi málna, néha szeder is a hátikas fenekén, ezt el kell mondani.
– Csinálhatnál egyszer egy tehénleütő buzogányt, hallod-e? – morogta bozontos apja –
Egy vastag, hosszúnyelűt! Vagy egy pár kaptárt, ide a barlang elé! Vagy csinálj valamit, amit el
lehet adni valakinek, vagy valaminek, mert itt esek össze mindjárt! – ezt már üvöltötte az öreg,
mert a művészetekre – az éneklésre és a retorikára pláne – semmi hajlama nem volt.
Fafa nyelt egy nagyot a mézes süteményből, elmélázott egy kicsit, aztán nyelt még vagy
hetvenet.
– Legalább a vadászt kerülnéd el! – sóhajtotta bozontos apja – Úgy el vagy bambulva
mindig!
„A vadász!” – habár minden nap hallotta, ez a gondolat szeget ütött a medvebocs fejébe –
„A vadász!” Másnap reggel szapora, karikó léptekkel indult a dolgára, s csak akkor fordult hátra,
mikor az ágak reccsenését hallotta lombcsapkodással egybe’, aztán az apja hangját:

– Itthon maradt a hátikas!
Kérget hántott, majd faragott egész nap, csaknem sötétedésig. Fafa meg volt elégedve az
eredménnyel: egy fatörzsből saját magát mintázta meg, amint két lábra emelkedve, rémisztő
fogsorral, kifent karmokkal áll a vadásszal szemben, akit egy másik fatözsből faragott ki. Na, de
milyen vadásszal?! Olyannal, amelyik éppen úgy néz ki kongó fafejéből, mint az igazi:
zergetollas kalappal, célzásra emelt puskával, ahogyan egyszer Fafa bambulás közben csakugyan meglátta –. Csakhogy ez a favadász még térdéig sem ér a famedvének! Kacagtató látvány, az biztos!
A jól végzett munka örömével, de üres hátikassal tért haza. Nem kapott szidást, meg sem
dicsérthették, ám az asztal gazdagon megterült.
Alig várta, hogy felvirradjon, Fafa reggeli nélkül indult az erdőbe, méghozzá bozontos
apjával. Nagy nehezen rávette az öreget, hogy vele tartson, mert olyant fog mutatni, amiért
érdemes későbbre halasztani még az evést is. Talpuk alatt ropogtak a száraz ágak, s
kétségbeesetten vetették magukat hasra a bogárnépek. Egyre tisztábban kezdett körvonalazódni a távoli bokrok fölé magasodó famedve alakja. Nekik épp háttal állt. Erre méginkább
megiramodtak, mert az öreg medve ilyent még csakugyan nem látott. „Tádám!” – mondta volna
Fafa, amikor odaértek, de torkán akadt a szó, ha ezt egyáltalán szónak lehet nevezni: a famedve
hátán lyuk tátongott, és gyönyörűen átsütött rajta a nap. Lábujjhegyre emelkedve nézett a lyukba, aztán olyan gülü szemet meresztett, de olyant! Szemben a kicsi favadásznak kormos volt a fapuskája vége, s vékony, igazi füstcsíkot eregetett fölfelé! A medvebocs nyelni se tudott,
pillogtatni is elfelejtett. Dörmögő hang rezzentette föl a bambulásból:
– Mégiscsak nagy dolog ez a művészet, fiam!
Bozontos apja Fafa vállára tette a mancsát, és szó nélkül elindultak, cammogtak,
battyogtak a málnás felé.

0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


17 + 14 =