Szabó Imola Julianna
HÁROMLÁBÚ
Kettő vagy négy? Inkább három. Az pont eggyel több mint a kevés, és pont eggyel kevesebb
mint a sok. Főleg egy rózsaszín akrobatának, egy púderes tavi zsonglőrnek, aki soha sem talál
harisnyát magának. Pedig a kedvence a csíkos és a pöttyös, a bolyhos és a puhánkás. Szrífút,
ahogy a turisták hívják, akik még sohasem láttak a Feneketlen-tónál egyetlen valódi madarat
sem, Szrífút kám in, mondogatják. De egy háromlábú flamingónak több sütnivalója kell, hogy
legyen mint egy kétlábú kacsának. Így csak tollat von, odatolja a fenekét és süketnek tetteti
magát. Mint, aki se nem lát, se nem hall.
Szrífút amúgy sem szeret hallani. Hallgatni már annál inkább. A színeket és a szagokat. A tó
tükröződését, a felhők zakatolását és az esőt ahogy fejest ugrik a tófelszínen. Hallgatni a
sétálók szív-zörejét, gyerekek sírását, öregek morgását. A szatyrokat, ahogy összeszottyadnak
a cipelésben, a cipőket, ahogy sóhajtanak a betonon. Szrífút még nem látott sosem kétlábú
flamingót, és sosem látta a szülőföldjét. Egy gólyától hallotta, hogy mindenkinek van olyan.
Csak néha elhagyja, vagy elveszíti. Az évszakok átalakítják a tájat és a hóban elég nehéz
azokkal a hosszú lábakkal.
A befagyott tótükrön elcsúszik az égbolt. De Szrífút nem hisz a hidegben. Legfőképp azért nem,
mert Nagyi, akinek kontya van és csak két lába, varrt neki egy kezeslábast. Vagyis szárnyas-
lábast. Rózsaszín, bolyhos és meleg. Három gyönyörű sorban táncolnak rajta a minták. Nagyi
reggelente hoz kenyeret és esténként ráksalátát. Nagyi ül a tó melletti padon, szemüvege
félrecsúszva, kezében egy maroknyi étel. Mintha merengene: milyen furcsa ez az öregség,
mondogatja, már a lábakból is többet lát az ember. Sebaj, olyan szép ez a madár, mint egy
örökké nyíló tavirózsa.