Mészöly Ágnes
A barátkozni akaró marslakó, azaz
SLUTTY az űrből
A vihar olyan hirtelen csapott le a városszéli dombokra, hogy a legtöbb embernek
arra sem maradt ideje, hogy kinyissa az esernyőjét. Pár perc alatt minden csurom víz
lett: sáros, barna patak hömpölygött az utcákon, hatalmas tócsák terültek az
udvarokon, bokáig állt a víz a járda közepén. Szerencsére Ali és Nagymi időben
hazaérkezett. Nagymi, aki régebben csillagász volt, felállította a háromlábú
csillagászati távcsövet, az objektívet a felhők felé irányította, aztán odahívta az
unokáját.
Ali azt hitte, hogy a kékesfekete felhőkön semmi néznivaló sincsen, de hamar rá jött,
hogy a viharfelhőfigyelés igenis érdekes dolog. A gomolygó fellegek, látványosabbak
voltak a távcsövön át, mint egy filmbéli csatajelenet. Hát még a villámok!
Ali minden figyelmét lekötötte egy furcsa, sötétszürke, tojás alakú valami, ami
magasan a domb felett, a legnagyobb viharfelhő kellős közepében hánykolódott.
Próbálta követni a távcsővel, ahogy egyre közelebb és közelebb bukdácsolt az égen,
és amikor egy óriási, aranyfényű villám hasította ketté az eget, a nagy tojásból kivált
egy sokkal kisebb tojás, és zuhant, zuhant lefelé.
Hatalmas csattanás hallatszott.
– Ez a közelben lehetett! – dörzsölte a kezét izgatottan Nagymi.
– Szerintem valami lezuhant! Abból a repülőből! – mutatott felfelé Ali, de az égen,
ahol egy szempillantással ezelőtt még tisztán látszott a nagy tojás, semmi sem volt.
Néhány óra múlva elcsendesedett a vihar. Ali már a teraszos szobában ücsörgött az
ágyában, és egy mézes tejjel teli bögrét szorongatott.
– Most már csak arról mesélj, hogy mikor fognak az emberek eljutni a Marsra! –
kérlelte Nagymit.
– Nemsokára! Mire te felnősz, az űrhajók úgy repkednek majd a Mars és a Föld
között, ahogy mostanában a villamos jár a Nagykörúton – felelte Nagymi. – Most
viszont mars! Mármint tűnés a takaró alá! Villanyoltás, holnap reggel iskola!
– Semmi kedvem iskolába menni! – kezdett nyafogni Ali.
– Nocsak! – vonta fel a szemöldökét Nagymi. – Ha jól tudom, imádsz suliba járni!
– Igen – mondta Ali. – De ma délután összevesztem a srácokkal. Játékból azt találtam
ki, hogy fej nélküli űrlény vagyok, de ők azt mondták, hogy olyan nem létezik!
– Pedig ha valóban vannak űrlények, egyáltalán nem biztos, hogy hasonlítanak ránk –
bólogatott Nagymi. Ali azt remélte, hogy most aztán istenigazából belelendül a
magyarázatba, és elfelejtkezik a villanyoltásról, de csalódnia kellett. A nagymamája
felpattant az ágy széléről, kivette a kezéből a kiürült bögrét, megigazította a paplant,
aztán ellentmondást nem tűrően kijelentette: – Most viszont nincs több kifogás!
Lámpaoltás, alvás! A reggeli viszontlátásra!
Ali csalódottan viszonozta Nagymi jóéjtpusziját, aztán amikor becsukódott a kisszoba
ajtaja, sóhajtva lecsukta a szemét.
De képtelen volt elaludni.
A vihar lecsendesedett, ráérősen szemerkélt az eső. A játékosláda feletti ablakot
résnyire nyitva hagyta Nagymi, Ali jól hallotta a vízcseppek csipp-cseppjét. Néha
mintha a távolból mennydörgést is hallott volna. Dirr, dorr, morr… slitty, slatty,
slutty?!
A furcsa hangok egészen közelről jöttek. Mintha a teraszon csapkodna valaki egy
ázott törölközővel.
Ali óvatosan feltápászkodott az ágyról, és az ablakhoz settenkedett. Felmászott a
játékosládára, és az üveghez nyomta az orrát.
A teraszon tényleg egy ázott törölköző hevert. Alinak fogalma sem volt, hogy
kerülhetett oda, hiszen határozottan emlékezett, hogy semmi nem volt a sötétbarna
kövön.
„Biztosan valamelyik szomszéd udvarából fújta ide a szél” – gondolta, és már indult
volna vissza az ágyba.
De akkor a törölköző ránézett.
Ali nem tudta megmondani, mivel nézett rá, mert a törölközőknek nem hogy szeme,
de feje sincsen, de mégis biztos volt benne, hogy őt figyeli a narancssárga
rongydarab.
Ami most megint megmozdult. Slitty, slatty, slutty, közeledett az ablak felé.
Ali akár meg is ijedhetett volna. De nem ijedt meg, mert a törölköző, bár vizes volt és
megviselt, egyáltalán nem látszott veszélyesnek. Sőt, inkább kétségbeesettnek tűnt,
mintha a hűvös és nyirkos kertből menekült volna a száraz szoba felé.
– Segíts! – hallotta ekkor Ali. – Ez a rengeteg víz! Ha nem találok egy száraz zugot,
végem!
A kisfiú gondolkodás nélkül kinyitotta az ablakot. A törölközőszerű valami mintha
megkönnyebbült volna, aztán nekirugaszkodott, és átugrott az ablakpárkányon
támaszkodó Ali feje fölött.
Hatalmas cuppanással landolt a parkettán.
– Ó, nagyon köszönöm, kedves földlakó! Azt hiszem, megmentetted az életemet!
Ennek az unalmas bolygónak igencsak szélsőséges az időjárása!
– Állj, állj, állj! – ugrott le a játékosládáról Ali. – Mi az, hogy unalmas bolygó?
– Már ne is haragudj, de ez a hely rendkívül elmaradott! Még mindig azt képzelik az
itteniek, hogy a fénysebességet nem lehet túllépni! A magamfajta slavenobrázok…
– Mi az, hogy slave-izé? És egyáltalán, hogy beszélgetsz te velem, amikor nincs szád?
– Mim nincs? – rázta meg magát a rongydarab. – Ja, ti biztosan hangokkal szoktatok
beszélni! Mi, slavenobrázok…
– Micsodák?
– Slavenobrázok! A Slaven gázbolygó ötödik holdjának lakói… szóval mi közvetlenül a
gondolatokat érzékeljük. Ez nagyon praktikus, mert mindenkivel megértjük egymást!
„Ez milyen jó lehet!” – gondolta Ali.
– Tényleg nagyon jó – helyeselt a törölközőféleség. – És megkönnyíti számunkra a
különböző bolygókon az életet. Nem véletlen, hogy a slavenobrázok az univerzum
leghíresebb felfedezői.
– Várj csak! – kiáltott fel Ali. – Hiszen akkor te űrlény vagy!
– Persze – válaszolt a másik, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. –
Mindannyian űrlények vagyunk! Ti, emberek a Földről, mi, slavenobrázok a Slaven
ötödik holdjáról, a munurécek a Kefida-Kuptányról… jaj, még be sem mutatkoztam! A
nevem Slavenobrázolimontivairasnivalutty. Téged pedig Aladárnak hívnak, de
mindenki csak Alinak nevez, ugye?
– Mintha olvasnál a gondolataimban! – nevetett Ali.
– Hát, ez azért van, mert olvasok a gondolataidban! És még egyszer köszönöm, hogy
beengedtél. A víz életveszélyes nekünk, slavenobrázoknak. Elvesztjük tőle a
méretváltoztatási képességünket… ha még egy ideig áztam volna, soha többet nem
férek be az űrhajómba!
– Űrhajód is van?
– Különben mivel jöttem volna idáig? Bár igazából nem is űrhajó, csak egy kabin…
akadt ugyanis egy kis problémám… Az úgy volt, hogy az iskolában… nálunk,
slavenobrázoknál ugyanis az iskola egy űrhajó, ami állandóan ide-oda repked a
világűrben… szóval összevesztem a barátaimmal… és beszöktem az egyik
mentőkabinba duzzogni, aztán az űrhajót eltalálta egy villám, és…
– De hát én ezt láttam Nagymi távcsőjével! Egy nagy tojásformából kivált egy kis
tojásforma, és lezuhant… ugye, Slaveno… Salvenobrá…
– Slavenobrázolimontivairasnivalutty. De nevezz csak Sluttynak, az összes barátom így
hív!
– Szóval, Slutty, ugye nem lett semmi bajod?
– Ó, dehogy… csak ki kell száradnom, hogy megint változtatni tudjam a méretemet.
Felterítenél valahová?
Ali kicsit megszeppenve nyúlt a beszélő törölköző felé. Azt gondolta, hogy nyálkás,
hűvös, gusztustalan lesz a tapintása, de ehelyett mintha egy puha plüssjátékot
érintett volna. Megkönnyebbülve felemelte Sluttyot, és óvatosan kiterítette az ágy
melletti szék karfájára. Aztán ijedten beugrott az ágyba, mert nyílt az ajtó.
– Aladár! Miért van tárva-nyitva az ablak?! Csupa víz a parketta! Mi történt itt?
Tessék azonnal elaludni, különben megharagszom! – korholta a kisfiút Nagymi, és
határozott mozdulatokkal becsukta az ablakot. Ali megpróbált úgy tenni, mintha
mélyen aludna, és semmi köze nem lenne a történtekhez. Slutty is megszeppent, bár
pontosan tudta, hogy a nagyobbik ember egyáltalán nem haragszik, csak nyugodtan
szeretné nézni az esti filmet.
Nagymi rongyot hozott, feltörölte a földet, aztán egy kicsit még nyitva hagyta az ajtót.
Ez pontosan elég volt ahhoz, hogy Ali elszenderedjen. Slutty is fáradtan lógott a
széken. Pár perc múlva már ő is az igazak álmát aludta.