Pozsgai Renáta
SZÖSZNYI KALAND
…és akkor előbújt Miaszösz, illetve hát – csak meg ne tudja, hogy én tudom – nem volt ám ez igazi előbújás. Amikor Alma, a nagylány, rosszkedvűen levetette magát az ágyra, hát akkor történt. Ő ott gubbasztott, szokása szerint az ágy alatt, egészen bent a sarokban. Máig sem tudja hogyan, de fölötte a matrac nagyot huppant, mire egy hatalmas széllökés a sarok biztonságából a szoba közepére repítette. Alma meredten nézte. Még a könnyei is elapadtak.
– Mi a szösz? – kérdezte értetlenül. Ő meg csak ült, nézte Almát és elfelejtett bemutatkozni. De ha nem felejtett volna el, hát bizony nagy bajban lett volna, mert akkor, ott, őneki még nem volt neve. Név nélkül meg hogyan is mutatkozhat be az ember, pláne ha manó.
– Ki vagy te? Hogy kerülsz ide? Ez az én szobám! – méltatlankodott a nagylány.
– Meg egy kicsit az enyém is – felelte szégyenlősen manócska.
Alma értetlen szemeket meresztett.
– Ne nézz így – rázta fejét a kis jövevény –, már számtalanszor találkoztunk! Valahányszor benéztél az ágy alá, én ott bújtam, porcicának álcázva. Még jó hogy nem szeretsz takarítani!
Alma szemei, ha lehet, még nagyobbra nyíltak. Manócska hamarabb ébredt a kábulatból, gyorsan fölszökkent az ágyra, persze a tisztes távolságot megtartva. Nem akarta megijeszteni a nagylányt.
– Engem Almának hívnak – nyögte ki végül a nagy szemű. – Hát téged?
– Ó, hát, izé – dadogott a hajdan volt porcica –, a helyzet az, hogy nekem nincsen nevem. Azaz, várj csak, ez már nem egészen igaz! A varázslat így szól: „Gyermek, ha manócskát rajtakap, neve a gyermekből hopp, kipatt.” Ami manóul azt jelenti, hogy az első szó, ami eszébe jut, az lesz a nevünk! Ezek szerint már van nevem! – kiáltott fel boldogan és akkorát szaltózott örömében, hogy majdnem a plafonon koppant. – Mit is mondtál először, mikor megláttál?
Alma hosszasan tanakodott, majd végül kinyögte:
– Fogalmam sincs!
– Ó! – szontyolodott el a kis manó. – Hát ez nem túl szép név!
– Nem, nem, nem, nem ezt mondtam! Nem tudom mit mondtam, nem emlékszem.
Manócska ezt hallva felettébb elszomorodott. Kikullogott az ágy szélére és ott, Almának hátat fordítva lekuporodott.
– Csak nem sírsz? – kérdezte Alma.
– Már hogyne sírnék! Végre találok magamnak nevet, erre rögtön el is veszítem. Ez az én formám.
Alma nagyot sóhajtott.
– Mit tegyünk? – kérdezte együttérzőn.
Manócska szeretetteljesen pillantott föl rá.
– Te nem tehetsz semmit. Ezt nekem kell megoldanom. – Azzal átbucskázott a fején és porcica formájában kézen fogta a szobában keringő huzatot.
– Most addig kell mennem, míg valaki megint ugyanúgy nem szólít, ahogyan te először. Rá fogok ismerni a névre és akkor visszatérek. – Azzal egy légörvényre bízva magát, kiröppent a jól ismert, biztonságos szobából.
Odaát meglehetősen sötét volt. Bemászott a szőnyeg alá, még mindig porcicának álcázva magát, és várt. Nem is telt el sok idő, vékony hangocska ütötte meg a fülét. Lapult még egy kicsikét és amikor már kellő közelségben érezte a találkozást, kiugrott a szőnyeg alól, mire a jövevény cincogva felvisított.
– Jesszusmárja! – De hiába, manócska nem ismert rá a nevére.
– Engem nem így hívnak! – mondta szomorúan.
– Bánom is én, akárhogy is hívnak, de ne hozd rám többé a frászt! Egyébként én Manci vagyok, az egér. Ott lakom, abban a szobában, fent a polcon, a vörös róka mellett. De csitt! Egy szót se arról, hogy találkoztunk! – azzal Manci beszaladt Alma szobájába.
Manócska megint egyedül maradt. Ott állt a lépcső tetején, hatalmas szakadék nyúlt el alatta, és tudta, oda most le kell mennie. Átbucskázott hát a feje búbján és az első légörvénybe kapaszkodva leereszkedett az ismeretlenbe.
– Fura – gondolta –, milyen puha! Nem is így nézett ki fentről. És még szőrös is…
Ahogy ezt kimondta, kulcs csörrent a zárban és abban a pillanatban megindult vele a világ.
– Mi ez? Mindjárt leesek! Valaki gyújtson már villanyt!
Mintha csak meghallották volna, egyszeriben világosság lett. A világosságban manócska meglátta, hogy az a szőrös és puha tulajdonképpen egy kutya, aki ráadásul még csahol is:
– Zsolesz! Zsolesz! Zsolesz!
– Miket beszélsz? Ez nem lehet a nevem! – kiáltotta kétségbeesetten, és igyekezett nem lependerülni a konyhakőre.
– Nem is! – csaholt tovább a kutya – Zsolesz! Zsolesz! Zsolesz! Ez az ő neve! – bökött egy fiúra, aki szakasztott olyan volt, mint Alma, csak rövid hajjal.
– Jól van, kiskutyám! – simogatta meg a rövid hajú. – Ülj le szépen! No, nézd csak, merre jártál? Porcica ragadt a hátadra – azzal legyintett egyet és manócska úgy lependerült, meg sem állt a nappaliig.
A „porcicát” hallva csöppnyi remény gyúlt szívében, de nem ismert rá benne a nevére. Letelepedett a kandalló mellé, ahol finom meleg volt és a halkan ropogó tűz álomba ringatta. Azt álmodta, hogy Almával fogócskázik a kertben. Hóembert építettek, szánkóztak és a szánkózásnak nem is akart vége szakadni. Sőt, szegény manócska már valósággal félt: olyan vadul siklottak, hogy jobban szeretett volna felébredni és amikor végre felébredt, akkor pedig mégis inkább szeretett volna visszaaludni. Olyan őrületes rohanásban ébredt, azt se tudta, hol van. Kapaszkodott, ahogyan csak bírt, valami puhába.
– Jaj nem! Már megint a kutya! – futott át az agyán.
De mégsem: most, hogy jobban megtapogatta, ez inkább selymes volt, akárcsak Alma haja. Mikor az álom maradék fátyla is eloszlott a szeméről, akkor látta meg, hogy egy éppen olyan lányka rohangál alatta, mint Alma. Csak sokkal kisebb. És olyan jóízűen kacag, hogy nem lehet fölötte szomorkodni. A kislány felszaladt a lépcsőn, egyenesen be a szobába, ahonnan manócska elindult.
– Ó nem! – siránkozott magában a kis névtelen. – Most indulhatok útnak megint.
Érezte, ahogyan a lányka lehuppan az ágyra és hallotta Alma hangját.
– Borka, ne olyan hevesen! Még felvered a port az ágy alól és akkor megint bajba kerül miattam valaki!
Borka, mit sem törődve nővérével, csak kacagott, és olyan nagy lendülettel vetette hátra magát, hogy egészen kicsúszott manócska alól. Manócska pedig ott maradt a levegőben és porcicának álcázva lebegett. Borka elfújta szemébe omló hajtincseit és abban a pillanatban meglátta a fölötte táncoló porocskát. Tekintete felcsillant, megilletődve elhallgatott és óvatosan a porcica alá simította a kezét.
– Mi a szösz? – súgta halkan.
A porcica pedig, egyazon pillanatban Almával, ráismert a nevére. Bucskázott egyet a levegőben és már manócskaként fordult vissza Borka kezére. Büszke manóként, akinek attól a naptól fogva már neve is volt.
– Miaszösz, Miaszösz, Miaszösz – ismételgette magában, és úgy gondolta, ez igazán méltó név egy magafajta manónak.
– Köszönöm! – súgta és szeretetteljes cinkossággal kacsintott a kislányra.
Azóta is ott él, már nem az ágy alatt és már nem névtelenül. Moci, a süni lett a hálótársa, akivel együtt az ablakpárkányra költözött. Borka pedig azóta is kacagva vadássza a porcicákat, mert hát ő is nagyon szeretne egy saját kismanót.