Kertész Edina
OTTÓ, A KÖVÉR HÖRCSÖG
Ottó egy kupac fűrészporon üldögélt, és egy nagy darab répát forgatott a két
mellső mancsában. Sebesen rágta, és mikor elfogyott, megragadott egy nagy
szem kukoricát, hogy azt is befalja.
A nyitott ablak túloldalán egy szürke galamb repült a párkányra, és fejét forgatva
szemügyre vette a hörcsögöt és az etetőtálkában előtte heverő finomságokat.
– Szívesen megkínálnálak – mondta Ottó teli szájjal –, de sajnos nekem
folyamatosan rágnom kell, hogy ne nőjenek túl hosszúra a fogaim. – Mivel a
pofazacskójában tartogatta mindazt, amit eddig megrágott, mindez így hangzott:
pmfbonbhh nnbggonbpf fgobm (a vállalkozó kedvűek megpróbálhatják
hangosan kimondani mondjuk egy szilvával a szájukban).
Bár Ottó tényleg azért evett mindig, hogy koptassa a fogait, amit megevett, azt le
is nyelte. Így eshetett, hogy az elmúlt karácsony óta, amikor is terráriumába
érkezett, túlságosan is terjedelmes hörcsög lett belőle. Mozogni csak szuszogva
bírt és lassan, a mókuskerékbe csak azért mászott be, hogy pihenjen kissé.
A tálka, Ottó szorgalmának köszönhetően, hamar kiürült, és a hörcsög
körülnézett újabb rágcsálnivaló után. Csakhogy az üvegfalú terráriumban nem
akadt semmi ehető. A fűrészport már kipróbálta, nem volt finom, a mókuskerék
pedig, fémből készült, így rágásra alkalmatlannak bizonyult.
Ottó nagyot sóhajtott, és megpróbálta felbecsülni a terrárium falának
magasságát. Úgy három hörcsögnyire saccolta. Bár semmiféle testedzés nem volt
kedvére, hátát a mókuskerékhez tolta, és teljes erejéből nyomni kezdte. A
mókuskerék szép lassan a terrárium falához csúszott. Innen már könnyű volt
Ottó dolga: felmászott a mókuskerék külső vázán, megkapaszkodott a terrárium
tetején, és egyensúlyozva körülnézett.
Otthona egy gyerekszoba íróasztalán helyezkedett el. A közelben egy pohár állt,
benne színes filctollak, egy notesz, egy hatalmas kagylóhéj és néhány
gumilövedék hevert. A terrárium mellett pedig egy ott felejtett tolltartó,
szerencsére becsukva, a puha felével fölfelé. Ottó némi hezitálás a hátsó lábait
leeresztette a terrárium falán, lógott ott egy kicsit, majd terjedelmes tompora
súlyánál fogva a tolltartóra huppant. Néhány ceruza hevert az asztalon: csak úgy
megszokásból megrágcsálta a lilát, és elindult, hogy némi harapnivaló után
nézzen.
Az íróasztal félig nyitva hagyott fiókjain lefelé ugrálva hamar a szőnyegre ért, és
szimatolva elindult a küszöb felé, amelyen túl rágcsálnivalót remélt.
Ám a szőnyeg közepére érve földbe gyökerezett a lába. Egy nagy, fehér macska
állt a küszöbön, és őt nézte, különös, felemás szemével: az egyik kék, a másik
sárga volt. Kék szeme hidegen csillogott, míg a sárgában vérszomjas tekintet
villant.
Ottó összerezzent, és menedék után vizslatott. Távolról ugyan már látta
korábban Félixet, a hatalmas, fehér perzsamacskát, de csupán az üvegterrárium
biztonságos védelméből, és most az az érzése támadt, hogy jobban tenné, ha
elkerülné. A macska felborzolta a szőrét a farkán, és Ottó felé lépett.
Ottó a szekrény felé kocogott, és mielőtt Félix odaérhetett volna, besurrant mögé.
Csakhogy terebélyes tompora megakadt a résben, és se előre, se hátra nem
tudott moccanni. Bajsza rémülten rezgett, apró farkincája izgatottan mocorgott.
Lopva hátranézett: a hatalmas macska nesztelen léptekkel közeledett, felemás
szemével sandán Ottóra bámult, hegyes fogai elővillantak, Ottó jobb hátsó
lábához közeledtek… ekkor kulcs zörgött a zárban, becsapódott egy ajtó, és Félix
háta mögött megállt egy térdzoknis, tornacipős láb.
– Ó, te szegény, hát te meg hogy kerülsz oda? – kiáltott valaki, és Ottó érezte,
hogy megragadják, és a levegőbe emelkedik.
Így úszta meg Ottó a nagy kalandot. Ha Luca akkor haza nem jön időben, és ki
nem szabadítja a szekrény mögül, ki tudja, mi történt volna…
Ottó azóta mindig megosztja a kukoricáját a galambbal, aki minden reggel
meglátogatja, és szorgalmasan használja a mókuskereket is. Biztos, ami biztos.