A következő hetekre életem összeköttetett néhány formás lábú legény életével.
Mindig mellettem állnak: csak kinézek az ablakon, máris itt vannak nekem. Éppenséggel állnak és éppenséggel mellettem. Mit tehetnék, én meg mellettük ülök.
Fülelnem sem kell különösebben, hallom mindennapi gondjaikat, örömeiket, vicceiket. Ők meg hallják az én zenéimet, rádióműsoraimat. Bár ezeket nem is, hiszen kopácsolnak becsülettel. Meg aztán minek is ide zene, ha egyszer dalolni is tudnak!?!
Érzem a szagukat is, hiszen minőségi cigit szívnak. Erre futja és már az életük része, meg aztán a többiek is így szokták. Remélhetőleg én csak illatokkal szolgálhatok: ha néhanapján magamnak főzök napközben, akkor annak gőzét az orruk alá is kieresztem kicsikét.
Szóval összeköttettünk, mondom.
Sik
erült például elkapnom a pillanatot, amikor Levi (vagy Csabi vagy Öcsi bá’ – szerintem egy hónap múlva már akár bakancsról, akár poénokról képes leszek felismerni őket) szóval amikor Levi leeresztette az én pillekönnyű vasfüggönyömet… Szép zöld. És műanyag. Eddig ugyan természetes fénynél fotóztam a Miaszöszöket, de már jó ideje tervezem fotósátor vásárlását vagy készítését, illetve reflektorok beállítását a munkába. Lehet, hogy ennek is ütött az órája?
Mindebben az a jó, hogy nekem mindig mázlim van és elenyésző kivételtől eltekintve jó fejekkel hoz össze a sors!
A falkapirgálás első reggelére eltüntettük a dzsungelt az erkélyről. Akik régóta követitek Miaszösz bejegyzéseimet, tudhatjátok, hogy Budapest legszürkébb belvárosában is sikerült kialakítanunk egy kis madárparadicsomot. Szezonális váltakozással járnak ide zöldikék, tengelicek, örvös galambok, cinegék, feketerigók, gerlék és még aki éppen erre vetődik. Valahogy mindig rátalálnak erre a kis oázisra. Előfordult már, hogy a rigók vörös bélű meggyel fröcskölték össze az egész erkélyt (megállt bennem az ütő egy pillanatra, amikor kinéztem); a cinegék beröppentek többször a szobába is egy körre; a tengelicek pedig jól felismerhetőek pazarló étkezési szokásaikról, ugyanis a mag javát szétszórják a földön. Takaríthatok, hogy ne vegyék észre a napraforgót a szemfüles városi galambok, akiket viszont nem komálok és nem kaptak meghívót terített asztalunkhoz. Nem úgy az örvös galamb pár, akiket gyönyörűnek találok és akik hatalmas ivásokra érkeznek, tollászkodnak egyet, majd mennek tovább. Vagy a csinos kis gerlék, akik a fiókáikat is ide szokták hozni bemutatni.
Idén ősszel a cinegék vannak soron: néhány széncinege és hozzájuk csapódva egy kis kékcinege jár hozzánk hetek óta. Ahogy bepakoltuk a növényeket, elmélázva nézegettem a madáretetőt: mi legyen most a madarakkal? Végül kint hagytam. Hátha eltalálnak a háló mögé is a cinkék, aztán meglátjuk. Következő reggel meg is érkeztek, majdnem a hálónak röppentek, de 5 perc sem telt el és már itt csiviteltek nálunk. Megtalálták a keskeny bejárót a védőháló szélén. Megnyugodtam, leültem dolgozni. Később Rizi kutyánk méltatlankodó morgására figyeltem fel, gondoltam, jönnek a fiúk, még nem szokta meg őket. Döngés (leesett valami?) és Rizi vad ugatása zökkentett ki a szöszölésből. Megyek, nézem: egy csapat melós áll az erkélynél, mutogatnak, nyissam ki: – A madáretető, nehogy megsérüljön!
Beszédbe elegyedtünk, mind mosolygott, mint kisfiú korában: Hogy tényleg, etetjük a madarakat? És a háló mellett idetaláltak, nem mondod?!
Azóta – megállapodásunk szerint – minden este kiteszem, reggel pedig, a meló kezdetén beveszem az etetőt. Tegnap is egy aggódó arc nézett rám saját erkélyünkről: – Szegények, nehogy teljesen elmenjenek innen! – Megnyugtattam, hogy majd visszatalálnak, régi vendégek már!
Számomra nagyon fontos és biztonságot adó érzés, ha bármi kis kapocs is van köztem és azok között az emberek között, akikkel hosszabb-rövidebb időre összesodor a sors. Izgulhatnék és dühönghetnék a melósok miatt, hiszen zajosak, büdösek, porosak, belátnak a mindennapjaimba. Zavarnak. De nem is annyira.