Tavaly egy este bizalmába fogadott egy 14 éves vizsla. Egy évvel korábban megszületett a keresztfiam, Soma. Azelőtt egy évvel a pesti 2-es villamoson utaztam, mikor egy ötévesforma kislány rám szegezett, plüsskaktusz tekintetére lettem figyelmes. Karnyújtásnyira állt mellettem, alighanem az anyja combjába kapaszkodott. Megijedtem. Egy plüsskaktusz röntgen. És nem tágít. Leszállás után, mielőtt a Kossuth téri forgatagban elvesztettük volna egymás figyelmét, így szólt: „Nem is vagy félelmetes.” Azt hiszem, egy vizsla, egy keresztfiú és egy plüsskaktusz miatt írok gyerekverseket.
(A bakancslistám, és egy visszatérő álom szerint, végül Rotoruán nyitok egy lángosost.)