Hétvári Andrea
CSÖNDTÜNDÉR
Időbirodalom szélein mindig különös dolgok történnek. A dolgok közepét általában ismerjük,
a rét, az erdő, a ház, a dió belsejét. A dolgok széleire azonban ritkán szakítunk időt, vagyis
ritkán gondolunk rájuk. Na, tessék, időt szakítani. Ugyan kinek jutna eszébe az időt
leszakítani, mint egy pompás rózsát vagy egy érett barackot? Természetesen Éjfélnek, aki
mindig azon szomorkodott, hogy éjjel, amikor minden valamirevaló teremtmény az igazak
álmát alussza vagy jóízűen hortyog a meleg dunna alatt, egyetlen virág sem nyílik, ő pedig
nem gyönyörködhet bennük kedvére. A virágok ugyanis napfényt isznak, a legnagyobb
sötétségben pedig – bármilyen furcsán is hangzik – ők is jóízűen hortyognak és pityipűznek.
Ugye, nem gondoltad volna? Éjfél egyébként Időbirodalom csöndtündére volt. Neki kellett
éjszaka vigyázni a hangokra, rendbe szedni a rakoncátlankodókat, hogy meg ne zavarják a
jóízűen hortyogók nyugalmát. Unalmasan teltek Éjfél napjai, akarom mondani éjszakái. Míg
testvérei, Hajnal és Nappal jobbnál jobb, izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokkal töltötték az
időt, vagy éppen az igazak álmát aludták, addig neki mindig a csönd és a sötétség birodalma
maradt, és a végtelen magány. Nappalra pedig a házimunka. Amikor sötétedés után éjkék
kötényét magára öltötte, legfeljebb a húgával, Estével találkozhatott, de ő is nagyokat ásított
már. Pizsamába bújt, fonott haját bontogatta, fésülgette, és lefekvéshez készülődött. Ezért
aztán Éjfél rendre egyedül maradt. Szerencsére a hangok sem zavarták. Mindet gondosan
betakargatta. A titiket, a tákat, az ábécéshangokat, a madárfüttyöt és az ugribugri szinkópát.
Illatos, frissen mosott ágyneműben szundíthattak valamennyien Éjfélnek köszönhetően, aki
minden nap tisztára mosta őket a Hold udvarában. Hogy, hogy nem, egyik éjszaka, amikor a
békésen szunyókáló hangokat vigyázta és figyelte, szokatlanul fáradtnak érezte magát.
Hintaszékében el-elbóbiskolt, félálomban mintha testvérei kacagását hallotta volna, ahogy
vidáman hajtják magukat az öreg akácfa hintáján. A Hold megcsiklandozta az álmos
csöndtündér arcát, és Éjfél egy szempillantás alatt az igazak álmát aludta. Álmában együtt
ugrándozott, futkározott, labdázott és dalolt testvéreivel úgy, mint még soha. Mosolyogva
ébredt. Soha, de soha nem álmodott még ilyen szépet, ugyanis vagy háromszáz éve
egyáltalán nem aludt.
– Csodaszép álmot láttam! – nyújtózkodott Éjfél, amikor hirtelen rádöbbent, hogy már réges-
régen talpon kellene lennie. Azaz elaludnia sem lett volna szabad. – Ágyneműt húzni, mosni,
vasalni! – sorolta magában, és kócos haját rendezgetve gyorsan teavizet forralt. Épp azon
gondolkodott, hogy a csipkebogyó vagy a citromfű tea illene jobban ehhez a csodálatos
reggelhez, amikor Hajnal kopogtatott az ablakán.
– Éjfél, mi történt az éjjel?
– Azt hiszem, elaludtam… – suttogta maga elé a kócos csöndtündér, papucsának orrával
pedig a földet piszkálgatta.
– Muzsikával teli a rét, zenében fürdik az erdő! Hegedűszóval köszöntenek a fák, fuvolaszóval
a virágok, hárfázik a szél! – kiáltotta Hajnal, és kézen fogta nővérét. Repültek, mint a
gondolat. Éjfél pedig nem győzött csodálkozni.
A Hold udvarából egy szempillantás alatt a Földön termettek. A hangözön már félúton
kivirágzott. A titik, a ták, az ábécéshangok, a madárfütty és a szinkópák soha nem látott
táncba fogtak. Simogattak, fodrozódtak, pilléztek, pilinckáztak, tündököltek a hangok, akár a
legfényesebb napsugár, akár a legcsodálatosabb pillangó. Muzsika-szőnyegükkel
beborították az egész Földet. Fűszálról fűszálra, levélről levélre kúszott a finom, mennyei, habzsolni való hangkeringő. Az embernek kedve lett volna beleharapni, mint egy jókora
tejszínhabos süteménybe. – Mégiscsak jó volt, hogy végre pihentem, és szépet álmodtam… –
tűnődött magában Éjfél, és elhatározta, hogy soha többet nem fog virrasztani.