Miklya Zsolt
A VÁLOGATÓS MÉHECSKE DALA
Utálom a spenótot, de szeretem a parajt.
Utálom a parajt, de szeretem a karalábét.
Utálom a karalábét, de szeretem a sóskát.
Utálom a sóskát, de szeretem a brokkolit.
Utálom a brokkolit, de szeretem a tököt.
Utálom a tököt, de szeretem a káposztát.
Utálom a káposztát, de szeretem a répát.
Utálom a répát, de szeretem a karfiolt.
Utálom a karfiolt, de szeretem a krumplit.
Utálom a krumplit, de szeretem a spenótot,
ha van benne édes. Csak, ha van benne édes.
A MÉHECSKE MIÉRT NEM SZERETI A SPENÓTOT?
A világ kezdetén Anya édes volt. Édes volt minden. A víz és a part. A szél és a felhő. A
holdfény és a napsugár. Édes volt még a sötét is, csupa édes lakott benne. Édes a bagoly, a
róka és a gyík, édes a gazella és az oroszlán, de még a sikló is, csupa édes. És persze édes az
alma, a körte, a füge, minden gyümölcs a fán. Édes a fű, a paréj, a nagy útilapu és a bársonyos
cickafark is csupa édes. Anya édesre készített mindent, a gyümölcspürét, a zöldségpürét, a
felhőpürét és még a holdfénypürét is, amiben sok volt a sötét, de az is csupa édes. Jöttek is rá
a darazsak, ha kint hagyta az asztalon. Jöttek és körülzümmögték a méhek. De nem volt elég.
Nem volt elég nekik az édes. A darazsak és a méhek akkor még édestestvérek voltak, két
testvérnép a zümmögők országából. De a püré vonzotta őket, és az asztal fölött meglepve
érzékelték, milyen szoros a világ a püré körül. Nem fér oda minden darázs és méh, nemhogy
egyszerre, hanem egyáltalán. Ki kell találni valamit. A méhek kifejlesztettek egy különleges
érzékelőszervet, amivel a kert legeldugottabb részéből is azonnal észrevették: püré van. A
darazsak kifejlesztettek egy különleges szúrószervet, amivel a világ legérzékenyebb
méhecskéjét is halálra tudják sebezni a püréért. Egyszerre lettek készen. És nem tartott sokáig.
Anya kint felejtett éjszakára egy tálka holdfénypürét. Reggelre tele volt az asztal alvó
méhecskékkel. Nem ébredtek fel soha többé. Anya sírt, mindenki sírt, aki csak látta. Sósak
voltak Anya könnyei, és csak folytak, patakzottak le az arcán. Kimosták szájából az édeset.
Akkor vette észre. Ez az íz hiányzott eddig. Mert mit ér, ha minden édes, de pusztulás a vége.
Mit ér bármi is, ha nincs benne só? A víz és a part, a szél és a felhő, a holdfény és a sötét, de
még a napsugár is, só nélkül mit ér? Elkészítette az első sós pürét. Szép húsos parajleveleket
szedett hozzá a kertből, legyen az első sós püré zöld, gondolta. És legyen a neve spenót.
Legyen a spenót a legfinomabb sós püré. Azt elkerülik majd a méhek. Keresnek maguknak
vizet és partot, szelet és felhőt, körtét és fügét, napsugarat és holdfényt ott, ahol a darazsak
nem őrzik. Azóta a méhek különleges érzékelőikkel messziről megérzik, ha valami sós vagy
édes, de kifejlesztettek hozzá egy olyan alkalmazást is, amivel kikerülik a darazsakat. Van
elég hely a kertben, jut belőle minden zümmögő testvérnek. Akkor is, ha sós, akkor is, ha
édes.